Miről is szól ez az oldal? Hova is tévedtél? Nos, a válasz egyszerű. Ez egy blog, méghozzá az enyém. Felmerülhet benned a kérdés, hogy mitől más, mint a többi, amelyek mostanában tucatjával árasztották el a G-Portált. Erre igazán talán csak egy választ adhatok. Én ezt magamnak, magamért csinálom. Azért, mert szeretek írni és olykor-olykor bizony nagyon jól esik, ha valahol leírhatom minden érzésemet, véleményemet egyes dolgokkal kapcsolatban. Tehát nem az a célom, hogy minél több látogatót gyűjtsek, hanem, hogy én élvezzem írni, és esetleg szerezzek néhány olyan látogatót, aki szívesen vissza is jár. Persze ettől függetlenül még nagyon szívesen látok mindenkit, beleértve Téged is. css: Candy Shop
Egy 17 éves lány, akit Ivettnek hívnak. Többnyire vidám egyén, mindig mosolyog, és örökké álmodozik. Nyugodt és csendes, nem igazán beszédes, de ez a hangulatától és a környezetétől függ. Sajnos gyakran naiv és könnyen megbántható.Szeretne egyedi lenni. Fogszabályzós és bátran viseli. Egyik álma, hogy eljusson Szingapúrba és Indonéziába. Csokifüggő. Nagyon fontosak számára a barátai és a családja.
Szereti a Simple plan-t és a oneRepublic-ot. Kedvenc írónője Jane Austen, imádja a Büszkeség és balítéletet, a Harry Pottert továbbá az Evernightot és az Eragont.
2. Írj magadról 7 különböző dolgot, bármi lehet az.
1. Nagy álmaim vannak, és hiszek bent, hogy valóra is tudom váltani őket!
2. Utálom a nagyképű embereket, és azokat, aki buták, de nagyon okosnak hiszik magukat.
3. Imádom a ruhákat, szeretek öltözködni és később ruhákat szeretnék tervezni.
4. Büszke vagyok a barátaimra.
5. Egy évvel ezelőtt váratlanul magától hullámos lett a hajam, holott előtte mindig egyenes volt.
6. Szeretnék külföldön önkéntes munkát végezni, főleg Afrikában.
7. A természetes dolgokat szeretem.
3. Add tovább ezt a díjat 15 más bloggernek.
A 15-öt kicsit soknak találom, és csak azoknak szeretném tovább adni, akiknek a blogját olvasni is szoktam, de mivel többségük már csinál ilyet csak két személynek adnám tovább:
Hihetetlenül repül az idő. Emlékszem még, mikor hetedikben ballagtattuk a nyolcadikosokat, annyira közelinek tűnik. Most meg már itt vagyok tizenegyedikes, idén is mi voltunk a ballagtató évfolyam, azzal a különbséggel, hogy már a gimiben vagyunk. Ez már sokkal komolyabb, egészen más jelentősége van.
Reggel fél hétre kellett bemenni a suliba a teremdíszítés miatt. Természetesen az osztályomból csak néhány ember jelent meg időben, ezen talán már meg sem kellene lepődnöm. Szeretik magukat kivonni a feladatok alól. Mi néhányan, akik ott voltunk elkezdtünk gondolkodni a díszítésen, ami mint kiderült nem is olyan egyszerű. Előző nap már megcsináltunk néhány dolgot: kivágtuk kartonból az iskolám címerét, csináltunk „búcsúzunk” feliratot, belepakoltuk a ballagók tarisznyájába a szokásos dolgokat. Így szombatra már tényleg csak a virágokat kellett felrakni, de ez is sok időbe telt. Két barátnőmmel együtt mi a címerekkel kapcsolatos dolgokat csináltuk meg. Persze ez telt a legtöbb időbe, a többiek már rég kész voltak, mire mi felragasztottunk két címert és körberaktuk virágokkal, plusz még egy szívet is kiraktunk virágokból. Egész reggel ragasztót vagdostam. Az elején még nagyon sokat szerencsétlenkedtem, minden második vágásnál leejtettem, emiatt az egyik barátnőm megjegyezte, hogy már sportá fejlesztettem a ragasztóledobást, és elnevezte iball-nak . Tehát én vagyok az iball legügyesebb képviselője, mellesleg az egyetlen is persze. Mire elkészült a mezős címer egész szép lett, nekem kifejezetten tetszett, főleg, mert szívünket-lelkünket beleadtuk. Így nézet ki:
Élőben persze sokkal szebb volt, de a mobilom csak így tudta megörökíteni.
Miután elkészültünk a díszítéssel ácsorogtunk egy darabig az udvaron, majd beálltunk sorfalnak. Már megint kordon szerepét töltöttem be pont, mint szalagavatón, ami egy elég hálátlan feladat, mert a szülők nagyon agresszívak. Nyilván csak a gyerekeiket akarják fényképezni, ami érthető, csak néha kellemetlen, ha a nyakamba lihegnek vagy a lábamra lépnek. Jövőre már a mi szüleink csinálják ezt. Ahogy ott álltunk és vártuk, hogy kiérjenek az udvarra a ballagók rádöbbentem, hogy jövőre már én fogok ott vonulni a tarisznyámmal és osztálytársaimba karolva. Hirtelen annyira közelinek tűnik. Eddig mindig úgy gondoltam, hogy még rengeteg idő, de igazából nem. Egy év pillanatok alatt elrepül. Kettős érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Izgatottan várom, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz egyetemre járni, milyen lesz nem itthon lakni, milyen lesz akkor az életem, ugyanakkor még nem akarok menni. Még szeretnék gimibe járni, mert rájöttem, hogy szeretem én ezt, annak ellenére, hogy a tananyag jelentős részét feleslegesnek tartom, hogy az osztálytársaim közül nem egy embert nem igazán szívlelek, hogy utálok korán kelni. Még nem érzem magam késznek. Persze még van egy év, ami alatt sok minden változik, ami alatt érettebb és komolyabb leszek én is. Ami alatt talán felnövök.
Az idei ballagásba egy kis szomorúság is vegyült. Elballagtak többen is, akikkel jóban voltam. Két lány igencsak hiányozni fog. Velük mentem minden reggel suliba már kilencedik óta. Az elején kicsit döcögősen indult a kapcsolatom velük, mert nem igazán találtunk közös témákat, de a végére nagyon megszerettem őket. Ahogy elvonultak előttem és rámosolyogtam akkor döbbentem rá, hogy nem lesz több reggeli beszélgetés és nevetés. Elmennek továbbtanulni és ki tudja, mikor látom őket újra. Tényleg hiányozni fognak. Az élet persze meg tovább az övék is az enyém is. Még úgyis találkozunk, csak az már kicsit más lesz. Akkor már egy kicsit mások leszünk.
Csütörtök reggel szerencsére nem korán indultunk, így volt bőven elég időm elkészülni, még a szobámat is rendbe hagytam, ami nálam azért egy kisebb csoda. A mezős helikonos csapat csak egy töredéke jött az iskola által szervezett busszal, így az utazás meglepően unalmas volt. Csak mentünk, mentünk majd odaértünk. Először megnéztük azokat a mezősöket, akik folklór kategóriában indultak, ami az akusztika miatt nem volt valami nagyon élvezhető. Ezzel talán el is ment az egész délelőtt, pedig nem volt egyik sem hosszú, és nem is emlékszem semmi másra, amit akkor csináltunk volna. Dél után valamivel kiértünk a szállásra, ami első látásra pocséknak tűnt, még a két évvel ezelőttinél is rosszabbnak. Így nézett ki kívülről és ehhez hasonlóan belülről. A képeket amúgy nem én csináltam, a neten bukkantam rájuk. Első látásra tényleg nagyon nem tetszett, és most sem tetszik, de volt egy nagy előnye: közvetlenül a Balaton parton volt. Ez bőven kárpótolt azért, hogy az ágy kényelmetlen, a fal koszos és az egész az isten háta mögött volt. Délután még próbáltunk és kottákat osztottunk és a többi szokásos dolgot, amit fellépés előtt csinálni szokás. Én akkor úgy éreztem, hogy nem tudjuk annyira a dalokat, mint ahogy tudni kellene. Volt, amelyikben én is nagyon bizonytalan voltam, nem találtam el a hangokat, mindig felcsúsztam a szopránba. A többiek is valami hasonlót érezhettek, persze voltak azok is, akik folyton mondogatták, hogy milyen jók vagyunk. Na, ők voltak azok, akiket különösebben nem érdekelt az éneklés, és csak a buli kedvéért jöttek. Igen, sajnos ilyen az énekkarunk. Azt gondoltam, hogy a Helikon alatt majd jobban összekovácsolódik, mert két évvel ezelőtt így volt, ehelyett most sokkal jobban feldarabolódott. Ennek talán az az oka, hogy tényleg sokan csak azért jöttek, hogy minél részegebbek legyenek, és minél többet bulizzanak. Ők azok, akiket nem kedvelek. Ők azok, akiket buta libáknak nevezek. Ez az egy dolog az, ami nem tetszett az idei Helikonban. A fellépés amúgy nem sikerült rosszul, de lehetett volna sokkal jobb is. Rontottunk nem is egyszer, én is volt, hogy inkább csak tátogtam, mert éreztem, hogy hamis vagyok. Ennek ellenére megkaptuk az ezüst rendfokozatot, ami nagyon jónak számít nekünk. Főleg annak ellenére, hogy körülbelül csak egy hónappal ezelőtt kezdtünk el igazán próbálni. Ahogy ezeket írom, egyre inkább úgy gondolom, hogy a mi énekkarunk nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Nincs meg sem az összetartás, sem a lelkesedés. Sokan csak a Helikon miatt jártak be, csak azért, hogy eljöhessenek. Tavaly még nagyon szerettem énekkarra járni, idén már többször inkább be se mentem volna. Nem volt már olyan jó a hangulat. Egyre több lett a buta liba. Vagy én változtam volna meg ennyire? Lehet, hogy csak én vagyok nagyon furcsa, aki nem illik a mai társadalomba. Nem egészen olyan vagyok, mint a korombeliek. De tudom, hogy ezzel nem csak én vagyok így. A Helikon is bebizonyította ezt. Bizonyos mértékben emberundorom van, vagy inkább csak üresfejű emberundorom. Talán tényleg én vagyok furcsa. De én kitartok amellett, hogy én vagyok a normális, és azok, akiket már többször is emlegettem a nem normálisak. Még oldalakon keresztül tudnám ezt ragozni, de inkább nem teszem.
Fellépés után csapatostul elrohantunk vacsizni. Spagetti volt. Nem szeretem a spagettit. De ettem, mert megígértem, hogy enni fogok. Akartam képet csinálni a kajákról, amiket kaptunk, de valahogy mindig elmaradt. Miután ettünk szerencsére az énekkar általam nem kedvelt része visszament a szállásra, hogy rákészüljön az esti bulira. Nekem és annak, a pár embernek, akikkel a három nap jelentős részét töltöttem nagy dilemmát okozott, hogy visszamenjünk-e mi is és utazzunk emiatt majdnem egy órát oda-és visszaúttal együtt, vagy maradjunk Keszthelyen magunkkal cipelve a matrózblúzt is. Az utóbbinál döntöttünk, így elindultunk sétálni. A cél valami úton-módon a Festetics-kastély lett, ahol már szerintem mindannyian nem egyszer voltunk, de engem még mindig ugyanannyira el tud bűvölni. Egyszerűen imádom. Andalogtunk parkjában, beszélgettünk, nevettünk, fényképeztünk, pénzt dobáltunk a szökőkútba és kívántunk.
Belülről sajnos nem láttuk, valahogy az mindig kimarad. Egyszer vagy kétszer voltam csak bent magában az épületben. Ezen az estén elhatároztuk, hogy a következő nap visszamegyünk és megnézzük, de nem sikerült. Ezért is szeretnék a nyáron visszamenni Keszthelyre. Akkor végre megnézném újból, és láttam egy kis ösvényt is, ami valamilyen természetvédelmi területen vezet keresztül. Azt is szerettük volna megnézni, de már nem volt rá idő, mert igencsak esteledett, és kinéztünk magunknak este egy koncertet a parton. Punnany massif.
Nem tudom, kinek mit mond. Egy héttel ezelőtt nekem sem sokat, de a koncert óta megkedveltem őket, pedig eddig egyáltalán nem ilyen zenéket hallgattam. Óriási volt a hangulat. A színpad közelében voltunk, végigtáncoltuk az egészet. Nagyszerűen éreztem magam. A koncert után visszaindultunk a szállásra, igaz előtte még ücsörögtünk egy darabig a buszmegállóban a földön. Máskor soha nem tennék ilyet, de Helikon alatt az simán belefér. Mások is hasonlóan gondolkodhatnak, ilyenkor sokkal lazábban és közvetlenebbek az emberek. Ezt bizonyítja az is, hogy a buszon egy ismeretlen fiúval elegyedtünk beszélgetésbe. Illetve inkább a barátnőm beszélgetett vele, én csak hallgattam a zenéket, amiket mutatott. Kifejezetten tetszettek, kár, hogy nem tudtam megjegyezni az együttes nevét.
A szálláson nem találtunk nagyon senkit, hiába a többség elment bulizni. Mi bekuckóztuk magunkat az ágyba, mert annyira fáztunk, bár ez sem segített igazán, ezért inkább elmentünk zuhanyozni. Én voltam az utolsó, és mire beléptem a szobába már mindenki aludt. Édesek voltak. Azt mondták, hogy megvárnak. Átmentem a szomszéd szobába, mert ott még élet jeleit hallottam, majd kimentünk az udvarra. Hideg volt, főleg azért, mert felül csak egy pizsifölős volt rajtam meg a kabátom. Kint továbbra sem voltak sokan, de valahogy odakeveredett hozzánk két fiú. Az egyikük az osztálytársam volt, a másikat meg még oviból ismertem, bár ő már nem emlékezett rám, mint ahogy az a következő este kiderült. Gitározgattak, a lányok énekelgettek. Én már egyre passzívabb lett. A hideg hatása. Miközben kint ültünk megjött a bulizós csapat is falatnyi miniruhájukban, ami alig takart valamit, ráadásul úgy szédelegtek, hogy alig bírtak kimászni a taxiból. Ennyit róluk. Már sokkal régebben leírtam őket, semhogy ezen meglepődtem volna. Végül már annyira kezdtem fázni, hogy inkább bementem én is, bár a takaróm alatt még sokáig vacogtam és nem bírtam elaludni.
Nemrég értem haza Helikonról. Fantasztikus volt. Imádtam. Vissza akarok menni. Most.
Írok majd hosszabban is, csak jelen pillanatban pöppet fáradtnak érzem magam. Nem aludtam már 36 órája. De nem bánom, egyáltalán. Amúgy annyira most nem is érzem magam álmosnak, már áteshettem a holtponton. Nagyjából úgy a harmadikon. Ezért is írok most ide ilyen értelmetlen semmiséget. Kezdetben szerettem volna elkezdeni leírni a történések elejét, de beláttam, hogy nem vezetne semmi jóra, mivel már alig tudok fogalmazni. Hiába, nem vagyok én hozzászokva ahhoz, hogy egy teljes éjszakai alvás kimaradjon. Az agyam csigatempóba kapcsolt, és ez igazán idegesítő. Talán itt lenne az ideje aludni. De azzal végleg megszakadna a helikoni varász. Nem akarom. Vissza akarok menni, hogy újból átélhessem az egészet. Hiányozni fog. Már most hiányzik. Helikon, gyere vissza!
…mert 5-öst kaptam tesiből!
…mert egy hétig messziről elkerülhetem a sulit!
…mert végre visszatért a jókedvem!
…mert épp a világ egyik legfinomabb csokiját eszem!
…mert megtanultam végre mindkét irányba pörgetni a hullahopp karikámat a derekam körül úgy, hogy közben sétálok vele!
Némi magyarázat az előzőekhez:
Én és a tesi elég messze állunk egymástól. Mármint abban az értelemben vett tesivel, amit az iskolában követelnek. Hiába, nem tudok fejen állni, sem cigánykerekezni, de még csak rendesen hátrabukfencezni sem, a kislabda dobásról meg jobb említést sem tennem. Már réges-rég elkönyveltem magamban, hogy béna vagyok, szerencsétlen és úgysem tudok semmit úgy megcsinálni, ahogy azt elvárnák. Így volt ez a gerendával is. Mellesleg tériszonyom van. Remegett a lábam, de felmentem és megcsináltam a gyakorlatot, amit kellett és állítólag szép volt. Megdicsértek tesiórán! Nem emlékszem, hogy bármikor is történt volna már ilyesmi. Jól esett ez a kis lelkemnek, annak ellenére, hogy nem érdekel különösebben ez a tantárgy és a jövő évre kitűzött célom csupán annyi, hogy legyen meg a kettes.
Igazán örömteli tud lenni az a tudat, hogy egy teljes hétig nem kell bemennem a suliba, nem kell órák előtt lázasan olvasnom a feladott leckét és nem kell naponta 8 órát az iskolapadban kuksolnom. Ennek az az oka, hogy holnap kórustalálkozóra megyünk az énekkarral, utána pedig Helikon lesz. Helikon, végre! Utána pedig hosszú hétvége lesz, így jön ki az egy hét. Nem túl hosszú idő, de már nagyon szükségem volt rá. Az utóbbi időben még az átlagosnál is többet idegeskedtem. Családi ügy, amit túldrámáztam. Szerdán azonban megoldódott. Azóta úgy érzem, mintha egy óriási kő tűnt volna el a mellkasomról. Megszűnt az állandó szorítás. Már nem remeg a szemhéjam sem. És most pihenhetek is, kell ennél több?
A többihez nem is fűznék magyarázatot, talán egy kicsit a hullahoppos megjegyzéshez. Eddig csak az egyik irányba tudtam pörgetni a karikámat, amivel én mindezidáig tökéletesen meg voltam elégedve. Ugyan olvastam valamit arról, hogy a karikázás formálja a derekat, de fogalmam sem volt róla, hogy ennyire. Mivel pedig eddig csak az egyik irányba csináltam az egyik oldalon szép lett a derekam a másikon meg nem annyira. Persze azért nem feltűnő, és szerintem csak én vettem észre, ruhában meg nem is látszik, de azért szeretném, ha mindkét oldal egyformán szép lenne. Ezért akartam megtanulni mindkét irányba, és végül sikerült is. Büszke vagyok magamra, egy kicsit. Mert nem adtam fel már az elején. Ezt kellene tennem más, fontosabb és kevésbé fontos dologgal is.
Jól érzem magam! Újból. Ilyenkor vagyok önmagam. A mélabús, feszült, idegeskedő valaki, aki egy hete voltam, az nem én vagyok. Az valaki más. Nem tudom melyik részem, de nem akarok vele újból hosszabb időt együtt tölteni. Egy rövid időre érzéketlenné váltam az egész világgal szemben, egyszerűen nem érdekelt semmi. Ezért is azt a feszültséget tettem felelőssé, amit éreztem. De már elmúlt. Elmúlt, és többet nem engedem, hogy visszatérjen, mert azt hiszem huzamosabb idő után beleőrülnék. Már csak azért is, mert tisztában vagyok vele, hogy csak én nagyítottam fel a problémát és hagytam, hogy maga alá gyűrjön. Többet ilyen nem lesz. Mert igenis erős vagyok, mert az akarok lenni, és az is leszek!
AJÁNLOM AZ OLDALT
